Történelem
Egy régi hajózási kézikönyv alapján Socotrát az első század görög tengerészei "Dioszkuridesz"-nek (Dioscouridou) nevezték, valószínűleg a görög mitológia legendás ikerpárja után. A forrás szerint " Dioscoriodu hatalmas sziget, de sivatagos és mocsaras, sok folyóval. Krokodilok és kígyók élnek itt, meg néhány óriási gyík, kiknek húsa ehető, és zsírjuk kiolvasztva olíva olaj helyett használható." Óriási gyíkok és krokodilok napjainkban már nincsenek jelen a szigeten. Ugyan kövületeket, melyek bizonyítanák létezésüket, nem találtak, de nem kizárt, hogy a kézikönyv keletkezése idején láthatták őket a szigeten. Valószínűleg a 17. században kihalt indiai óceáni krokodilról van szó, mely az egykori hajósok leírásai alapján jelen volt az 1600 km-re délre fekvő Seychelles - szigeteken is. A mára már kiveszett fajok ellenére Socotra természettörténete az egyik legérdekesebb a világon. Egyedülálló karaktere a hosszú elszigeteltség révén alakult ki. Ennek eredményeképpen számtalan növény és állatfaj él itt, ami csak ezen a szigeten található meg. A bennszülött fajok magas aránya teszi olyan fontossá a szigetet a genetikai változatosság megőrzése szempontjából, és ezért is nevezik időnként a "Kelet Galapagosának." Egyes kutatók úgy tartják, a jelenleg itt élő fajok egy sokkal nagyobb földrész - Afrika - élővilágának "élő kövületei", melyek a sziget anyakontinensről való leszakadásának révén tudtak fennmaradni és "konzerválódni."
A sziget mai nevének eredetéről megoszlanak a vélemények. A már említett hajózási kézikönyv fordítója, G.W.D. Huntingford szerint a sziget neve nem görög eredetű, hanem a szankriszt "diva sukahadra" (boldogság szigete) kifejezésből származik. Mások szerint a név valószínűleg arab eredetű, és a "Suq" (piac) és a "qotra" (csöpögő tömjén) szavakat rejti. Az ősi tömjén útvonal, mely Európába és Jeruzsálembe jutatta el ezt a szakrális szempontból igen fontos növényt, a szigeten keresztül vezetett, és a napjainkban Suq-nak nevezett város sziget északi partján közel volt Hadiboh kikötőjéhez, ahonnan a tömjén (és persze a mirrha és az aloé) megkezdte hosszú utazását.
A hagyomány úgy tartja, hogy Tamás apostol rendszeres indiai utazásainak egyikén, i.sz. 52 -ben hajótörést szenvedett a szigeten, és kényszerű ott tartózkodását kihasználva templomot épített itt. A 10. században élő arab földrajztudós, Abu Zaid Hassan leírása alapján ebben az időben a lakosság nagy része keresztény vallású volt.
A híres velencei utazó, Marco Polo (1254-1324) is ellátogatott a szigetre, és máig is sikeres úti jegyzeteiben azzal gyanúsítja az őslakosokat, hogy természetfeletti képességeik révén irányítani tudják az időjárást, jelentősen növelve a hajótörések (és a kifosztható hajóroncsok) számát. "A szavamat adom Neked"-írja - "hogy az itt élő emberek a legnagyobb tudású varázslók a világon. Igaz, hogy az érsekük tiltja ezt a gyakorlatot, és szídja őket ezért eleget, de mi haszna, mikor ők erre csak annyit mondanak, hogy őseik is ugyanezt tették a régi időkben."
A 16. század elején Tristao da Cunha szállt partra a régi szultánok fővárosában, a fent már említett Suq kikötőjében, és ezzel a gesztussal Socotorát egyben portugál gyarmattá is nyilvánította. Hamarosan követték a katonák is, és elfoglalták Suq városát (de nem a szigetet). A megszállás hét évig (1504-1511) tartott. Végül a megszállásnak egy ádáz csata vetett véget a portugálok és a helyi lakosok között. Napjainkra a portugál uralomnak csak pár emléke maradt fenn Suq városában, sziklamászás közben rábukkanhatunk a régi erőd falainak maradványaira, valamint a város szélén láthatjuk a régi portugán templom néhány megmaradt pillérét.
A későbbiekben a keresztény vallás teljes egészében eltűnt a szigetről, csak néhány kőkereszt maradt meg, ahol a portugál Alvarez elmondása alapján az emberek imádkozni szoktak, és egy népcsoport, akiket Francis Xavier fedezett fel 1452-ben, és azt állították magukról, hogy Szent Tamás tanítványainak leszármazottai.
A sziget 1511-ben Mahra szultánjainak felügyelete alá került, majd 1866-ban brit protektorátus lett, fontos részét képezve a brit tengerészeti stratégiának. A második világháború idején a britek fontos légi bázisának adott otthont, a legnagyobb leszállópálya még ma is látható Suq közelében. Mintegy 10 brit pilóta nyugszik a Mori repülőtér melletti temetőben, ők mind a második világháború ütközeteiben vesztették életüket. A légi csatáknak egy német tengeralattjáró is áldozatul esett a sziget partjainak közelében.
Mikor Dél - Jemen egykori brit gyarmat 1969-ben elnyerte függetlenségét, a sziget a Jemeni Demokratikus Köztársaság része lett. Később, 1990-ben a két Jemen újra egyesült, így Socotra immár a Jemeni Köztársaság irányítása alatt áll.
Eltekintve néhány 19. századi utazótól (mint például Bent) és még néhány későbbi expedíciótól, beleértve az Oxfordi Egyetem kutatócsoportját, melyet Douglas Botting vezetett (1955 július - augusztus), valamint egy amatőrökből és tudományos szakemberekből álló vegyes expedíciót 1967-ben, a világ többi részétől távol eső Socotra sziget nem kapott túl sok tudományos figyelmet. A 20. század végéig gyakorlatilag el volt zárva a külföldi látogatók elől, részben katonai megfontolások, részben pedig a szélsőséges természeti viszonyok miatt. Csak néhány könyv jelent meg a fent expedíciók vezetőinek tollából, mint például "A sárkányvérfa szigete" Douglas Bottingtól, vagy a "Socotra: a nyugalom szigete" Brian Doe - tól, az Immel kiadó kiadásában, 1992-ben. Valamint remek könyveket és értekezéseket írtak Wolfgang Wranik, valamint Tony Miller és Miranda Morris kutatók, akik a nyolcvanas évek elejétől kezdve több évig kutatták Socotra különleges állat - és növényvilágát. A kiadványok jelenleg a Hadiboh városában található Socotrai Védelmi és Fejlesztési Alap könyvtárában érhetők el, melyet az 1990-es végén az ENSZ védelmi és fejlesztési hivatala hozott létre, és jelenleg is komoly tudományos kutatásokat végez a Socotra szigetcsoporton.
(Az eredeti angol nyelvű forrás felhasználásával a leírást készítettem én, a webhelygazda. Amennyiben fordítási hibát, félreértelmezést találtok, kérlek, jelezzétek felém!)